Megértjük, hogy megindították Önt az elmúlt év végén a nőket és gyermekeket érintő bűncselekményekről szóló híradások, de engedje meg, hogy ráirányítsuk figyelmét, hogy nem csak férfi elkövetők által elkövetett bűncselekmények történtek egymáshoz közeli időpontokban, hanem a nők által újszülöttek, csecsemők ellen elkövetett brutális, horrorisztikus emberölések is megszaporodtak ugyanebben az időszakban. Azt tapasztaljuk, hogy ezek a mindennél kegyetlenebb és embertelenebb bűnesetek mégsem kaptak kellő nyilvánosságot és figyelmet. Remélhetőleg ez csak a véletlen műve, és nem azért hallgat erről a súlyos, nyomasztó problémáról a társadalom, mert az elkövetők ezekben az esetekben többségében nők, miközben az erős feminista közéleti propaganda inkább csak a “férfierőszakról” beszél szívesen. Korábban költséges állami programokkal kerültek telepítésre a kórházak elé az anonim örökbe adást lehetővé tévő inkubátorok, mégsem csökken megfelelő mértékben a legvédtelenebbek, az újszülöttek ellen az “anyák” által elkövetett brutális emberölések száma. Jól láthatóak ezek az esetek még akkor is, ha a törvény összevontan kezeli a csecsemőgyilkosságokat a 14 év alatti gyerekek sérelmére elkövetett gyilkosságokkal, így pontos adatok nem állnak rendelkezésre, hogy valójában hány újszülött esik áldozatul évente. Megfontolásra ajánlanánk, hogy ezeket a rendkívül súlyos bűncselekményeket kiemelten szankcionálja a büntetőjog, és a bűnmegelőzési rendszer külön kutatásokkal tárja fel az okokat és a megelőzés lehetőségeit. Kérjük tisztelt Miniszter Asszonyt, járjon közben, hogy az áldozatsegítő központoknak juttatott magasabb költségvetésből jelentősebb összegek jussanak az olyan bűnmegelőző, áldozatvédelmi programokra is, amelyek megfelelően felvilágosítanak arról, hogy az újszülöttek megölése a létező legkegyetlenebb bűncselekmény és ha valaki mindenáron meg akar szabadulni gyermekétől, akkor arra léteznek emberhez méltó megoldások is. Remélhetőleg a megfelelő kampányok és büntetőjogi szankciók segítenek felszámolni a jelenleg uralkodó barbár, civilizáció előtti állapotokat.

Sajnálattal tapasztaltuk, hogy az Isztambuli Egyezményt elutasító érvei között csupán a kötelező gender-szemléletű oktatást és a bevándorlási kiskapu létrehozását említette. Várnánk Öntől, hogy tudatosítsa a társadalomban a fiúgyermekek és férfiak családon belüli erőszakban érintettségét és az ő védelmüknek a szükségességét is, amely egy nemi alapon diszkrimináló egyezménnyel nem valósulhat meg. Várjuk, hogy a kormányzat mindenki számára egyértelművé tegye, hogy az áldozatvédelem problémájából nem lehet nemi kérdést csinálni olyan módon, hogy csak a nők védelméről rendelkező egyezményt iktat a Magyar Állam a törvényei közé. Különösen akkor nem, ha a családon belüli erőszak elsődleges áldozatai tényszerűen a fiúk-férfiak. Tiltakozunk az Isztambuli Egyezmény ratifikálása, magyar jogrendbe emelése ellen, mert az a férfigyűlölet felszításához, a nemek közötti konfliktusok további kiéleződéséhez, a hazai családjogi gyakorlat és a különélő szülők jogainak további romlásához, összességében súlyos társadalmi katasztrófához vezethet.

Aggodalommal értesültünk róla, hogy Miniszter Asszony a szülői felügyelet és a kapcsolattartás joggyakorlatának a felülvizsgálatát is kezdeményezte “a nők és a gyermekek kiemelt védelme érdekében”. Tudomásunkra jutott, hogy a feminista lobbiszervezetek nyomást igyekeznek gyakorolni Önre és a kormányzatra annak érdekében, hogy töröljék el azokat a férfiak családjogi biztonsága szempontjából fontos jogi vívmányokat, amelyek az elvált apák kapcsolattartási jogát szavatolják és következetes jogalkalmazás esetén erős szankciókkal képesek azt akár kikényszeríteni is. Ezzel összefüggésben egyébként többször hiányoltuk a következetes és hatékony bírságolást és hogy nem került bevezetésre az úgynevezett kapcsolattartási végrehajtási lap, amellyel hatékony és érdemi végrehajtása lehet az ítéleteknek. Bízunk a kormányzat realitásérzékében, mégis fontosnak tartjuk felhívni a figyelmét, hogy még ha megrázóak is egyes bűncselekmények, a pszichés betegségtől szenvedő, kriminális személyiségű bűnelkövetőből nem lehet általánosító következtetést levonni az apákkal-férfiakkal kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy az Alaptörvény és a családjogi jogszabályok által biztosított jogosultságokat az egészséges emberek többségére és nem a bűnözőkre kell szabni. Az elvált apák nem bűnözők, hanem a gyermekeiket nevelni akaró, róluk gondoskodó és a korlátozások nélküli, érdemi személyes kapcsolattartásra igényt tartó felelős szülők.

Nem tudjuk, hogy Miniszter Asszony pontosan milyen nézőpontból tartja kívánatosnak a kapcsolattartás szabályozásának felülvizsgálatát, de a férfiszervezetek, apaszervezetek jelenleg az elvált apákat érintő joghátrányokról és súlyos diszkriminációról kapnak folyamatosan visszajelzéseket és ez általában is köztudomású tényként jelenik meg a közbeszédben. Tarthatatlannak gondoljuk azt a jogállapotot, amely a szülők közötti egyet nem értés esetén kényszer alá helyezi bíróságokat, hogy az egyik szülőt felügyeleti jogkörrel ruházzák fel, amíg a másik féltől (többnyire az apától) ezt a jogosultságát megvonják. Egyrészt gyakorlati problémaként is jelentkezik, hogy az elvált apák felügyeleti jogkör hiányában szükség esetén sem tudnak intézkedni például a gyermekük haladéktalan orvosi ellátása, vagy oktatási problémája tekintetében, másrészt ez a helyzet alapvetően is sérti az elvált apák szülői jogait és emberi méltóságát is. A joghátrányokat elszenvedő apák nevében fel kell vetnünk, hogy változtasson a kormányzat ezen a joggyakorlaton és törvénymódosítással biztosítsa mindkét szülő számára azt a felügyeleti jogkört, amely “ab ovo” a leszármazás tényéből eredően valójában megilleti őket, természetesen kivéve a megfelelően bizonyított alkalmatlanság esetét. Épp így fontos lenne az is, hogy a szülők közös felügyeleti jogköre mellett a joggyakorlat alapértelmezett esetben pártolja, ösztönözze, könnyítse meg a szülők váltott elhelyezésről és gondoskodásról történő megegyezését. További problémája az elvált apáknak, hogy jogszabályaink jelenleg nem szankcionálják a szülői elidegenítést, holott gyakran előfordul, hogy az egyik szülő a másik ellen neveli a gyermeket, amellyel sokszor a kapcsolattartás igényétől is eltántoríthatja őt, és még súlyosabb lehet a probléma, ha a gyermek érzelmi életében is károkat okoz az ellennevelő szülő; a kialakuló érzelmi zavart “PAS szindróma” (szülői elidegenítés szindróma) néven tárgyalja a vonatkozó pszichológiai szakirodalom. A büntetlenül megtűrt elidegenítés és az eljárásokban következmények nélkül megfogalmazható hamis gyermekbántalmazási-vádak mára oda vezettek, hogy a szülői felügyeleti perek kapcsán ezek szinte állandó pertaktikai elemmé válhattak az apákkal szemben. A jogalkotásnak reagálnia kellene ezekre a jelenségekre és megfelelő szankciókkal útjába kellene állnia azoknak a visszaéléseknek, amelyek ellehetetlenítik a méltányos, tisztességes, időhúzás nélküli eljárások lefolytatását.