Jónap Rita és Aszmann Zsanett jegyzik a 2020 március 4 - i (ezévi tizedik) Nők Lapja egyik cikkét, amely a kapcsolati erőszakról szól. (16. oldal, "Udvarlóból bántalmazó?") Női és áldozati szemszögből írnak, amennyiben feltételezzük, hogy nő csak áldozat lehet. Az erőszak női elkövetőiről nem szól a cikk, sajnos ezzel kimondatlanul is azt a sztereotípiát erősítve az olvasóban, hogy férfi=erőszaktevő, nő=a férfi áldozata. Az egyik interjúalany ugyan felveti, hogy ez nincsen mindig így, de már a bevezető, amely a családtagjaikat bántalmazó, megölő férfiakról szól, sokkal erősebb benyomást tesz ennél az olvasókra. Mindegy, Nők Lapja, persze, jó színben akarja feltüntetni a nőket, a férfiak meg kaparják ki a gesztenyéjüket maguk. Oké, megtesszük, nagyfiúk vagyunk már.
A cikket idemásolom, nagyítva jól olvasható.
Az írás nagyon jó abból a szempontból, hogy szakembereket sorakoztat fel és a két újságírónő is mindent megtesz azért, hogy a bántalmazott nők erőt meríthessenek akár a tényekből (a rendőrség és a bíróság igenis segítik az áldozatokat), és a szakemberek és ők, az újságírók is bátorítják az áldozatokat, illetve a környezetükben élőket, hogy merjenek változtatni, pl. a rendőrséget bevonni a személyes életterükbe, ha az már elkerülhetetlen - szuper, csillagos ötös érte. Inkább egy fájdalmas döntés egyszer, mint kilátástalan szenvedés éveken, évtizedeken át.
Viszont egy külön kis szedetben leírják, hogy a nőknek, amennyiben a volt partnerüktől nem született gyermekük, illetve nem éltek együtt, csak a ratifikáció előtt álló Isztambuli Egyezmény jelenthet megoldást. Nos: nem, Nem, NEM. A mizandriától (férfigyűlölettől) teli, családellenes, szexista Isztambuli Egyezmény BIZTOS hogy nem jó megoldás. Elnézést, hogy indulatba jövök ettől, de ha valamitől félek, akkor az az Isztambuli Egyezmény ratifikációja. Azok a nőjogi szervezetek, amelyek már most is a törvényhozás közelében vannak, és van, hogy aktivistáik a kisgyermekeiket felhasználva akadályoznak meg kapcsolattartást az apa és a gyermeke között (intézkedő rendőrök elé álltak gyermekeiket pajzsként maguk elé tartva), azok mit tennének, ha a jog jelentős hatalmat és erőforrásokat bízna rájuk? Én férfiüldözéstől tartok. Így is nagyon le vagyunk járatva általuk a társadalom előtt, de akkor mi lenne? Káosz és pokol. Magány és kölcsönös bizalmatlanság a nemek között, épülő családok helyett MGTOW, egészséges szexuális élet helyett pornónézés, maszturbáció, intimitás helyett kiégés.
Már dolgozunk (férfijogi aktivisták) az Isztambuli Egyezmény 2.0 -n, amely férfigyűlölettől mentes lesz, és az alapvetően jó ötleteket (oktatásban az erőszakkal szembeni védekezésre kitérni, önszabályozó normák bevezetése a médiában és a magánszektorban, szakember képzés, stb.) a férfiakra is kiterjesztve tartalmazza.
A kapcsolati erőszak mögött az elkövető oldaláról rengeteg minden meghúzódhat. Én is most csak a férfielkövetőkre koncentrálok, miként a cikk is tette. Szerepzavar, amelyet ő nem érzékel annak. Csak Férfias akar lenni, úgy véli, neki kell atyáskodnia a nő felett, terelni, irányítani, felelősséget vállalnia a családjáért. Sok családban ez működik, ld. Vekker szabadkeresztény közösség Veszprémben. Ott a férfi a vezető. De nem úgy, mint a Nők Lapja cikkben a hozott példák! Nincs egzecíroztatás, leuralás, korlátozás és a többi. Erőszak pedig végképp nincs. Erről a vezetőjük, Fóris Tamás lelkész tudna beszélni, hogyan is kell patriarchális, építő , felelős férfiassággal fellépni a családban, vagy azon kívül.
Egyszerűen az a modell, ami a fiúk és a férfiak előtt áll, (a médiában, hiszen Apa dolgozik, vagy pihen), nos ezek a példák vagy túl erőszakosak, vagy túlságosan behódolók a másik nemnek. Nemcsak elismerik, ha igazuk van, de mindent a nőktől várnak. Anyámasszony katonái, önállótlan, felelős munkát ellátni képtelen, személyiségében megrekedt fiatalemberek ők.. Asszertív viselkedésre kellene megtanítani őket, egyszerű, tiszta férfias rituálékkal (pecázás, tábortűz körüli mesélés, akár közös játékok, férfias elvonulások, önfenntartás a mai modern gépeink nélkül, vezetésről tanulni, gyakorolni, stb.).
Visszatérve a dominanciára, ami a mai férfiaknak annyira mozgatója: aki jól csinálja, az nagyon jól tudja: több dominancia, több hatalom = nagyobb felelősség, több munka és teher. Legtöbbször a tetteink alapján válunk dominánsá, nehezen nélkülözhetővé, mert a szolgálatainkra szükség van. És nem az erőszak az alapja a dominanciának. A megtett szolgálat, némi egészséges önérzettel. Sajnos a különböző médiatartalmak és a szórakoztató ipar nagyon sokszor nem ezt tükrözik. Annyi mindent el kéne mondani az embereknek, és a nagy mesélők (forgatókönyvírók ill. rendezők) nem teszik... Kapcsolatokról, felelősségről, lehetőségekről, érzelmi válaszokról.
Én voltam bántalmazó. Igen, bántalmazó. Ütöttem meg a feleségem. Van egy kis tapasztalatom arról az oldalról. Érzelmi bántalmazott voltam, általa sokszorosan, nagyon sok harag és fájdalom és megalázottság és zavarodottság gyűlt össze bennem. Tudnom kellett, hogy a sok szelíden elmondott szó, kérés után, ha megkerülhetetlenül kemény leszek, mi történik.
SOHA nem fogom elfelejteni, hogy akkor még kicsi fiaink milyen néma, jeges csendben nézték utána a tévét. Mozdulni sem mertek. Teljesen világossá vált, hogy erre nem vezet út. Én a barátjuk akarok lenni, nem egy szörny, akitől rettegni kell. Én azt szeretném, ha a bizalmukba fogadnának, és nem azt, ha rejtegetnék igazi arcukat előlem.
És nem akartam megszokni azt, hogy megverem a feleségem, ha úgy érzem, ez kell ahhoz, hogy keresztülvigyem az akaratomat. Tényleg szörnyeteggé változtam volna, saját boldogságom sírjának megásójává.
Elváltunk az exemmel és ennél jobb döntés csak az volt az életemben, amikor megtértem Jézushoz. Most, immár külön, tudunk beszélni és megbeszélni ügyeket a volt párommal. Most tudunk kommunikálni veszekedés nélkül. Ég és föld ez a régi helyzethez képest. Nekünk egyszerűen nem szabadott volna összekötnünk az életünket. Bár akkor kitől lenne a két szép fiam, azt nem tudom. Végülis ez sem csak fekete-fehér képlet.
Visszatérve a cikkre, igenis, mindannyiunk felelőssége az, ami történik. De ne csak az áldozatokra figyeljünk! Az elkövető is gyakran segítségre szorulna, sajnos, a legtöbbször ezt nem hajlandó belátni. De pl. ha a társa elhagyja, vagy távoltartást kér ellene, és ekkor egy bölcs barát elkalauzolná őt egy férfiközösségbe, ahol segítenek átértékelni addigi életét - az a férfi jó eséllyel senkit se bántana többé, tudna egészséges öntudatú, tiszta lelkű férfiként élni. És a durva, erőszakos, macsósága örökre a múltté lehetne. Nem a büntetés a lényeg, hanem a változás.
